GONDOLATOK

A spirituális örökségünk

Nem üres lapként érkezünk erre a világra, hanem mint örökéletű szellemi lény, és magunkkal hozzuk ebbe az életbe is a karmikus örökségünket, a korábbi létezéseinkben már megszerzett tapasztalataink és fejlődésünk összességét. Hisz minden, valaha is megélt tapasztalatunk és tettünk megőrződik lényünk halhatatlan magjában. Mind a már megszerzett képességeink és egyéni sajátosságaink, amelyeket az előző életeinkben magunkévá tettünk, nem tűnnek el a halál pillanatában, és a spirituális örökségünket jelentik. Tehát megéri a magunkkal hozottakat megismerni, hogy mindaz tudatos része is lehessen ennek az életnek. De miért is hanyagoljuk el ezt a belső gazdagságot és erőforrást magunkban, mikor ezek alkotják a jelenlegi életutunk alapját, és képezik a legbelsőbb kincseinket? Úgy tűnik, hogy mi is, mint olyan sokan mások is, főleg az élet mindennapi küzdelmeivel foglalkozunk, és egyáltalán nem gondolunk arra, hogy egy belső minőség is élhetne bennünk. A szeretetet is hosszú időn át ott keressük, ahol az egyáltalán nem található. De egyszer – és ez a pillanat most van – feladjuk ezt a játékot, olyannak fogadjuk el magunkat, amilyenek vagyunk, hogy ettől kezdve az életünk a maga természetes medrében folyhasson.

Mert ahhoz, hogy felismerjük a lelkünk sajátosságait, és ezáltal jobban megértsük az életünket, nem kell mást tennünk, mint őszintén és nyitottan megfigyelni az érzéseink hullámzását, amivel a mindennapi élet legkülönbözőbb helyzeteire reagálunk. Mert az ösztönös megérzéseink és reakcióink, a lelkünk legmélyebb karmikus rétegeiből érkező visszajelzések. Ezért a legelső érzésünk, amelyet még nem érintett meg a korrigáló értelem befolyása, mindig a legpontosabb információt adja a mi belső beállítottságunkról. Tehát figyeljük nyitottan és kíváncsian, hogy milyen sokféle érzelmi reakciót váltanak ki bennünk a mindennapok találkozásai és kisebb-nagyobb kihívásai. Szépítés és indokkeresés nélkül fogadjuk el magunkban az egyéni sajátosságainkat, mert csak akkor tudunk őszintén szembenézni saját magunkkal, és csak így értjük meg a múltból fakadó beállítottságainkat. Hisz minden valószínűség szerint az előző életeinkben egy egészen más társadalmi helyzetben éltünk, mint most. Tehát elsőnek a legfontosabb, hogy végre megértsük, ki is irányítja az életünket a tudatalattinkon keresztül, ha a lényünk mélyén még ott él a régi személyiségünk, annak minden múltból hozott igényével és elvárásával. Mert akkor nem is csoda, hogy egy nehéz feladat a jelennel való megbirkózás, és az alkalmazkodás a mostani környezethez. Épp ezért olyan fontos, hogy tudatára ébredjünk a belső Énünknek, a lényünk mélyén élő Én sajátosságainknak, ami már nem illeszkedik a mostani kor és helyzetek elvárásaihoz. De ezért nem kell elítélni magunkat, hiszen itt csak egy más korból származó nézetről és szokásról van szó, és ha tudatosítjuk, rejtett tudássá válhat, és megnyithatja az utat az abból az időből származó képességeinkhez is.

Minden lélek más és más rezgésszinttel rendelkezik, az ő saját frekvenciáján „zeng”.Így minden élet elsődleges feladata, hogy az örök ÉN-ünket, újra és újra, a régebbi életek és időszakok rárakódott szokásaitól és nézeteitől megtisztítsa. Így lesz a lélek egyre felszabadultabb, és egyre tudatosabban tud a jelen feladataiba integrálódni. De az életünk aktivitásait befolyásolja a földünket körülvevő energia ritmus is, amely mint az apály és a dagály, vagyis a kiáradás és a visszahúzódás időszakai egymást váltják. Ezért néha úgy érezzük, mintha egy zengő örvény ragadna el minket és vinne magával, hogy eggyé váljunk a teremtő élet dallamával, máskor viszont úgy tűnik, mintha egy hatalmas hullám, a saját mélységeibe magával sodorna minket, hogy az újabb kiáradás előtt, újraalkosson mindent.

Energiából álló lények vagyunk: minden érzésünk, minden reakciónk rezgő energia. Minden léleknek, így a sajátunknak is, egyéni csengése és dallama van. Willigis Jäger, a bencés-rendi pap és zen-mester ezt így fogalmazta meg: „Mindenki közülünk egy-egy hang az élet nagy szimfóniájában. Mindenki a saját hangfekvésével járul hozzá a közös hangzáshoz, vagyis a világ szimfóniája tökéletlen lenne nélküle. Ezért minden ember, megfelelően a már benne élő hajlamok és képességek szerint, foglalja el az ő saját helyét az életben, és végzi a neki szóló feladatot ezen a bolygón. Mert

hogy olyan vagy, amilyen, az áldás; hogy olyan vagy, amilyen, az csoda.”