GONDOLATOK

Az élet törvénye a változás IV.

Ha a múltunkat ismerjük, megértjük a mát is. A család Mi mindannyian Isten gyermekei, és így egymás testvérei is vagyunk. Néhányan közülünk spirituális értelemben már idősebbek és érettebbek, így az a feladatuk, hogy példaképként álljanak fiatalabb testvéreik mellett.

Ám fejlődésünk kezdetén inkább még olyan szülők közé inkarnálódunk, akik ugyanahhoz a lélekcsaládhoz tartoznak, mint mi. Fiatal lélekként még nekünk is, mint a kisgyermekeknek, oltalomra, segítségre és útmutatásra van szükségünk ahhoz, hogy elboldoguljunk a földi létünkben, hogy biztonságban és jól érezzük magunkat. Egy fiatal lélek számára nehéz a földi életet egyedül, pusztán a saját belátásaira hagyatkozva, egyénileg kialakítani, ezért a családi körülmények gyakran generációkon keresztül megőrződnek – akár évszázadokon át, mivel nem könnyen változunk. Így alakulnak ki azok a sajátságok és karakterek, amelyek egy család tipikus ismertetőjegyei, mert gyakran ugyanazok a lelkek inkarnálódnak újra és újra ugyanabba a nagycsaládba, így aztán ugyanolyan viselkedési formákat hoznak magukkal, és ezáltal hasonló sorsokat hívnak elő.

Az ilyesfajta családi mintáktól való függőség csak akkor lazul, ha elkezdjük egyre kevésbé átvenni a viselkedési formákat, és megtanuljuk egyre inkább önállóan alakítani az életünket. Minél előrébb tartunk a belső fejlődésünkben, annál kevésbé lesz fontos, hogy földi családunk a saját lélekcsaládunk tagjaiból áll-e vagy sem, hogy a körülöttünk lévő emberek ugyanazokat az értékeket, nézeteket és célokat hordozzák-e magukban, mint mi, vagy sem. Az individualizáció útjain egyre lényegesebbé válnak a saját tapasztalataink, és egyre inkább képesek leszünk a tudatalattinkból, a belső tudásunkból meríteni.

Így aztán a következő életünkkel kapcsolatos döntéseinket – milyen szülőket és környezetet választunk, melyik földrészre, melyik országba szeretnénk születni – már egyre inkább az fogja meghatározni, hogy lelkünket milyen feladatra akarjuk felkészíteni. És mégis megtörténik, hogy egy új élet kezdetén a családunk olyan idegennek és hidegnek tűnik, hogy úgy érezzük, mintha „a gólya rossz ajtó elé rakott volna le minket”. Mert lelkünk célja az új életek kezdetén még nem tudatos, és még nem ismerjük fel, hogy az élet ezzel csupán a tanulást teszi már nagyon korán lehetővé számunkra. Ennek ellenére soha nem vagyunk valóban egyedül. Egy szerető személy „földi angyalként” mindig ott áll valahol a közelünkben, ha a lélek sír. A gondok és nehézségek pedig az élethez tartoznak, és a lelkileg erős embereket csak még sokkal erősebbé teszik.

Ha valaki már egy magasabb fejlődési szintet ért el, akkor kizárólag a tanulási célja az, ami élete terveinél meghatározó lesz. A léleknek a kitűzött feladataihoz mindenekelőtt egy biológiai szervezetre, egy testre, egy megfelelő eszközre van szüksége, amit ő maga választ. Egy érett lélek időnként nagyon sokáig keresi a megfelelő szülőket, akik sajátosságaik által éppen azt az életet tudják lehetővé tenni számára, amire szüksége van a fejlődéshez és a következő lépés megtételéhez. De viselkedése, szellemi képességei és a már elért tudása egyedül saját lelkének fejlettségi szintjéből ered.

A léleknek nagyon sok tapasztalatra van szüksége az éretté válásig, addig, amíg tudásával és képességeivel átveheti a fiatalabb testvérei kíséretét. Minden ember életének magasabb rendű értelme és egyéni célja van. Ez kihívást jelent mindannyiunk számára, ám ez egy hosszú út, ami nem korlátozódik erre az egyetlen életre. Mint spirituális egyéniségeknek fontos részünk van az élet fejlődésében, az emberiség, a nagy családunk iránti egyre nagyobb felelősségben.

Mert a feltétel nélküli szeretet egyben mindent átfogó tisztelet minden ember iránt, azok iránt is, akik ellenségként vagy ellenfélként viselkednek velünk szemben. Egy fejlett lélek készen áll arra, hogy nyilvánosan is felvessen morális kérdéseket, és politikai, társadalmi vagy karitatív közösségekhez csatlakozzon, hogy ezáltal a „nagycsalád” egyre tudatosabb és aktívabb része legyen.