GONDOLATOK

Egy korszakváltás idején

Egy korszakváltás idejében részt venni, ajándék. Talán már sok életen át készültünk is rá, hogy most mi is hozzátehessük a magunk kicsi, de fontos részét a változáshoz. Mert akárcsak a víz, amely nagy hajókat hordoz sok kis vízcseppből áll, és a föld is, amely a magokat érleli, számtalan kis földrészecskéből tevődik össze. Ugyanígy fontos eleme a jövőnek, a most formálódó korszaknak, minden egyes ember hajlandósága arra, hogy részt vegyen mindannak a megteremtésében, ami most születőben van. Hisz tudjuk, hogy napjainkban a megújulás időszakát éljük. Már egyre inkább képesek is vagyunk elfogadni az új eszméket, az új gondolatokat, és már kezdjük új módon alakítani az emberi kapcsolatainkat is. Lassan erejét veszíti a sok régi szokásforma és nézet, és igyekszünk, egyre jobban elfogadni és megérteni azt, ami még szokatlan. Az új impulzusok már sok emberre gyakorolnak hatást, és késztet mindannyiunkat arra, hogy nyitottabban viszonyuljunk ahhoz, ami eltér a szokottól. De sokaknak még mindig problémát jelent, ha valami újjal, valami mással szembesülnek, mint amit megszoktak, mint amiknek az emlékeit gyerekkoruk óta magukban hordanak.

De az új korszak szeretne, sőt akar, megszületni. Ennek az előkészülete volt már az a számtalan előző „kereső” életünk is, amelyek során, oly sok bőrszínen, kultúrán és valláson keresztül vezetett az utunk a jelenlegi életünkbe. Milyen sok inkarnáción keresztül gyakoroltuk már, mindig új és új módon fogalmaztuk meg a tudást, miközben megtanultunk helyesen bánni úgy a hírnévvel és a sikerrel, mint ahogy megtapasztaltuk a nélkülözés és az ínség sok megélt sorsait is.

Vagyis, a látható világunkkal már ezer féle formában ismerkedtünk meg, és tanultunk, hatékonyan működni benne. Most elkezdjük életünk részévé tenni az „ismeretlen”, a „láthatatlan”, a sokszor „elképzelhetetlen”, új dimenziókat is. Mert az élet forrását keressük, és megpróbáljuk egyre intenzívebben érzékelni azt, ami a lényünk mélyéről lassan a felszínre emelkedik, és így felismerni azt, ami ugyan láthatatlanul, de egyre érzékelhetőbben érint meg minket. Az időről alkotott fogalmunk is „kitágul”, és tudjuk, hogy még mindig befolyásolja az életünket mindaz, ami ugyan már régen elmúlt, de még mindig hatást gyakorol ránk épp úgy, mint az ismeretlen jövőnk vonzása is. És mindez arra késztet bennünket, hogy új módon és másként éljük az életünket, mint eddig.

És milyen irányban halad ez az „új”? Mit jelent számunkra a „növekedés”? Milyen gyakran tesszük fel magunkban ezt a kérdést, miközben befelé figyelünk, és válaszra várunk! Felismerésekhez vezethet, ha elkezdjük megfigyelni, hogy mit teszünk könnyebben, és mi okoz inkább nehézségeket az életünkben. Ezáltal ugyanis tudatára ébredünk a régi szokásainknak, a bennünk élő ellenszenvnek és rokonszenvnek, amelyek sok élet megélt szokásait és emlékeit képviselik.

• Ha például szívesen vagyunk egyedül, – a régi életekből hozott emlékek hatására – és magunkban hordozzuk a magány utáni vágyat, akkor a sors lehetővé fogja tenni, hogy a szorosabb kapcsolatokat is megismerjük.
• Ha szeretjük a csendet és a kisebb közösségeket, ahol mindenki odafigyel a másikra és azonos gondolatok kötik össze a lelkeket, akkor a mostani életünk talán az élet lármás sűrűjébe fog vezetni minket, hogy gyakorolhassuk az emberek új módon való megértését.
• Vagy azok közé tartozunk, akiknek mindig emberekre van szükségük maguk körül? Csak a pezsgő élet középpontjában érezzük jól magunkat, ahol a személyiségünk minden apró részlete megcsillanhat, felveheti a versenyt másokkal, és ezáltal bizonyságot tehet a képességeiről? Akkor lehet, hogy a sors időnként kivesz az élet forgatagából, hogy a csendet is megismerjük.
• De ha szinte magától értetődően az a vezérelvünk, hogy – ahogy mondani szokás – „másokért élünk”, és ezen a módon lépünk kapcsolatba az emberekkel? Akkor talán már oly régen volt az, hogy teljesen feladtuk magunkat egy csoporthoz tartozás érdekében, hogy szinte bűnnek tűnik, ha egyszer önmagunkra is irányul a figyelmünk? De nem éppen ezzel menekülünk el újra és újra az énünkkel való szembesülés elől, amikor „önmagunkat feladva” csakis másokért élünk?

Bárhogy is legyen, ha a fejlődésünk egy lépést jelent a teljesebbé válás, a kibontakozás útján, az élet lehetőséget ad a változásra. A sors mindig támogatja a fejlődésünket, és ezért újra és újra megteremti az egyedüllét idejét is, amikor visszatérhetünk „a lényünk forrásához”, hogy felismerjük, nemcsak másokért, de önmagunkért is felelősséggel tartozunk.